Mindig is éreztem egyfajta megmagyarázhatatlan vonzalmat a papírboltok iránt. Gyerekkorom óta vonzott a csodavilág, ami az Ápisz (Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat) üzleteit jellemezte. Színes ceruzák, tollak, radírgumik, üres lapjaikkal papírra vetett szavakért kiáltó füzetek, ajándékcsomagoló alkalmatosságok és dekorációk. Órákig tudtam nézelődni, tüzetesen mindent megfogdosni, szagolgatni, kipróbálni és fájdalmas szerelembe esni egy-egy cirádás jegyzettömb, csillogósan fogó zselés toll, vagy egyéb haszontalan őrültségek tömkelegével.

Eme infantilis szokásom a mai napig megmaradt, ugyanazzal a bárgyú lelkesedéssel tudom bevetni magam a papírboltok polcsorai közé, mint sok évtizeddel ezelőtt, a különbség csak annyi, hogy azóta némileg szélesedett a választék, és jóval nagyobb a termékekben rejtező csáberő, mint a KGST piacok által jócskán bekorlátozott kreatív koncepciók korában.

Ha valaki magára ismert a fenti sorok alapján, az nyugodjon meg, előrehaladott stádiumban lévő ápisz addikciójáról szívesen kiállítok egy hiteles orvosi igazolást. A bajra gyógyír gyanánt pedig ajánlom, hogy nézzen el a legközelebbi IKEA áruházba, ahol ezentúl színes szagos, szemet gyönyörködtető papírosztállyal bővült a kínálat. Igen, lehet nézelődni, lehet szerelembe esni és egy rakás szépséggel megtömni a kosarunkat.

Nekem például nagy kedvenceim a dekordobozok, és a gumis kemény fedeles füzetek. Ez utóbbiból már egy komolyabb készletet sikerült felhalmoznom, csak az ihletre várok, hogy mivel is írjam tele őket.

Képek: IKEA

Az éj sötétje a lehúzott redőny apró résein át kúszott be a szobába, mígnem a koromfeketeség teljesen kitöltött minden apró zugot. Ahogy lehunyta szemét, még kavarogtak, cikáztak fejében a gondolatok, a kintről a messzeségből beszűrődő riasztó vinnyogása miatt még káromkodott magában egy sort, majd lassan, megszűnni kezdett a külvilág, ahogy az álommanó mázsás súlyokat aggatott pilláira, és megkezdte az agyával való foglalatoskodást.

Bozontos hajával, kockás, kantáros kis rövidnadrágjával mókás szerzet volt, ahogy a karján tartott kosárkából egy-egy marék álomport szórt a szemére minden áldott éjjel, szorgosan. Ma azonban a por önmagában nem volt elég, a súlyokat is be kellett vetni. Amint megvolt a szokásos előkészületekkel, lekuporodott a feje mellé a párnára, befészkelte magát egy kényelmes redőbe, majd lustán hátradőlt. A tikkasztó hőség okán elővett hátizsákjából egy üveg jégbe hűtött borocskát, és amúgy póriasan, tudatosan kerülve az urizálás legcsekélyebb látszatát is, szájához emelte az üveg csőrét és élvezte, ahogy a frissítő nedű csordogál lefelé a torkán, mint egy csendesen kanyargó, hűsítő alpesi patak.

Néha az ihlethez szüksége volt némi külső motivációra, nem mindig jött ugyanis egyértelműen az ötlet, hogy épp milyen mozit tűzzön műsorra a lánynak. A kerek savak, az üde gyümölcsös felhangok, a markáns tanninok valahogy mindig kihúzták a csávából, ha kreativitása épp nem hágott a tetőfokára.

Hosszú évezredek, számos élet óta jártak ők együtt, a lány és az álommanó. Egyszer régen, nagyon régen, az idők kezdetén kiválasztotta őt a lány (speciel pont abban az életben fiú volt, de ez most nem lényeges) és megegyeztek, hogy innentől amíg világ a világ, szállítja majd neki a port és gondoskodik az álmairól.  Az egyezség megkötése óta az aprócska lény fáradhatatlanul végezte feladatát, és az éj leszálltával megkezdte áldásos tevékenységét. Furfangos figura lévén nemcsak szimpla szórakoztató mozikat ültetett a fejébe, hanem törekedett arra, hogy évezredes bölcsességét megosztva a lánnyal némi tanítást, iránymutatást is beleszőjön a történetekbe.  

Ezen az éjjelen a bódítóan virágillatú Irsai Olivérnek köszönhetően úgy döntött, hogy ismét a madaras sztorit veszi elő. Az mindig aktuális, minek folytán rendszeresen tűzte műsorra, mert a lány még sokadik életében is hajlamos volt elfelejteni a tanulságot. Ilyenkor szárnyakat adott neki, végtelen, csábító azúrkék egeket, alant elterülő aranysárga, lomhán hullámzó búzamezőket, zöldellő buckákkal szeldelt dombokat és a levegőbe emelkedés emberfeletti képességét. Hagyta, hogy elrugaszkodjon a biztonságot nyújtó földtől, és egyre magasabbra emelkedve meghódítsa a levegőt. Ilyenkor megajándékozta őt a határtalan boldogság, a repülés szabadságának mámorító érzésével, abban reménykedve, hogy erre a különös állapotra ébredés után is emlékezni fog. Mert hiszen tudta jól, hogy a lány arra született minden életben, hogy szabadon repüljön, mint a madár, hátrahagyva cifra kalitkáját, amibe vagy mások zárták be, vagy önként és dalolva költözött, azért, hogy fájó szívvel tekintsen kifelé a rabságot jelentő rácsokon.

Megigazította kockás gatyáját, elhelyezkedett a párnán törökülésben, szemeit lehunyta, majd kezeit a térdére fektetve gondolataiban elkezdte szőni az aznapi mesét. Törekedett rá, hogy ne csak a képek legyenek élesek, hanem az érzéseket is tisztán közvetítse a lány felé, bízva abban, hogy a kelekótya szőkeségben elég mély nyomokat hagy majd az álom ahhoz, hogy reggelre is maradjon még belőle. Talán majd most sikerül végre valahára megértetnie vele, hogy merre is vezet az út a boldogsághoz. Ha mégsem venné az adást a lány, hát megpróbálja legközelebb is. Egy biztos, nem adja fel egykönnyen. Különben is, akkor ott, mikor elvállalta a feladatot, felelősséget vállalt érte, hogy kitart mellette annyi élet során, amennyi adatik a lánynak. Ő pedig arról híres, hogy tartja a szavát. A nézőtér elsötétedett és felsejlett a vásznon a főcím.

Mai vityillónkhoz sem hátrány, ha szárnyakat növesztünk, hiszen Brazíliáig kell repülni, ha szeretnénk bekukkantani ebbe a pazar kis nyaralóba. Tágas terek, egyszerű elegancia, természetes stílus, eléggé lakható. Tessék csak tessék, szabad a pálya, leszállási engedélyt megadom. Képek innen.

Mint az erdő mélyén nesztelen elsikló kígyó, úgy kanyargott az út az éjfekete végtelenbe. A hatalmas fák koronái oltalmazó alagútként ölelték körbe a szerpentinen elsuhanó autót. Sötétség előtte, sötétség utána, csak a jelen picinyke pillanatát világították meg a fényszórók pászmái.

Élvezte, hogy nem ő vezet, karjait a magasba nyújtva hűtötte magát a frissítő menetszéllel, és próbált ellentartani a kezét fáradhatatlanul eltoló légtömegnek. A város zajától távol, az éj csendjébe csak a hangszórókból érkező dallamok úsztak be lágyan, mint a vásznon épp pergő élete filmjéhez komponált tökéletes zenei aláfestés.

Fejét a koromfekete égre szegezte és elmerült az ezernyi apró lámpásként világító csillagok lenyűgöző látványában. Mindig megbabonázza az érzés, amikor a karnyújtásnyi távolságra lévőnek tűnő, mégis oly messzi puha takarót beborító fénypamacsokat elnézve elmereng azon, hogy milyen aprócska pontok vagyunk ebben a végeláthatatlan univerzumban.

És akkor ismét meglátta. Meglátta azt az ölelésre nyújtott karokat formázó jelet az égen, amit közösen választottak egykor. Akkoriban együtt fürkészték az eget, ki látja meg előbb a csillagképet, és szívüket elöntötte az öröm, mikor felsejlett az ismerős rajzolat. Azóta már külön utakon járnak, másokkal karöltve fürkésznek, de ez az öt apró pontocska az égen örökre az övék marad, egy emlék a viharos évek szép mozzanatai közül.

Ma már másként tekint fel az égboltra. Eleinte még reményekkel telve, bízva abban, hogy bár tátongó szakadékként választja el őket a távolság, talán mégis pont akkor ő is felnéz a jelre, és ha csak egy pillanatra is, de összeköti őket egy vékonyka fényfonal. Aztán minden alkalommal, mikor valaki mással sétált az éj leple alatt, úgy érezte, a jel vádlón néz le rá. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy valami, aminek igazán közösen örülni volt jó, már csak neki jelent valamit, a másik ember ebből mit sem ért.

Ezen az éjszakán valami megváltozott. Ahogy a hegyi utakon kanyarogtak, suhantak szabadon, a most élvezetének bűvöletében, már nem fájt, nem markolt a szívébe az egykori érzés, mikor meglátta a jelet. Az a néhány pont egy kicsit fényesebben világított ugyan, de mégis csak egy aprócska része volt annak a csodálatos egésznek, ami gyerekkora óta ámulatba ejtette. A csillámokkal díszített puha takarónak, ami mosolyt csal az arcára ahányszor az éjszakai égre tekint.  

Mára a csillagos ég szerelmeseire gondolva egy mexikói butik hotelt hoztam, a Villa Estrellas hamisítatlan helyi stílusban berendezett enteriőrje ugyanis nevéhez hűen a csillagok alapján ihletődött. Képek innen.

A lemenő nap aranysárgára festette a szemközti szalagház ezernyi ablakát, a parkbéli játszótérről gyerekzsivaj idegtépő hangjai kúsztak fel a hetedik emeleti balkonra. A szomszéd éppen valami mérhetetlen buta valóságshow-t nézett pont olyan hangerővel, hogy a magasröptű párbeszédeket érteni ne lehessen, de a tévé által keltett zaj kellőképp zavaró legyen.

Miközben a balkonládákban nevelgetett paradicsomokat és fűszernövényeket locsolgatta, a frissítő szél hátán dohányfüst-felhők úsztak alattomos módon az orrába, fullasztó asztmatikus köhögésrohamot idézve elő nála, ami csak hab volt a tortán azok után, hogy már napok óta makacs megfázással küszködött.

A betondzsungelnek megvolt az a különös képessége, hogy az égető nyári napsugarakat a falak tökéletesen magukba nyelték, majd az éjszaka folyamán egyenletesen kisugározták magukból, így hibátlanul fenntartva a szobákban az állandó, kellemes 28 fokos hőmérsékletet. Mindezek ellenére mikor széles mosollyal az arcán nyugovóra tért, miközben combhajlatából egy apró izzadtság-gömböcske gurult végig egészen diszkréten le a bokájáig, arra gondolt, hogy valójában magasról tesz rá, hogy éppen hol kell nyugovóra hajtania a fejét.

Mindig hálás volt azért az otthonért, amit éppen dobott neki a gép, még ha csak rövid időre szólt is a lakhatási engedély. Néha arra gondol, hogy egyszer egy hajón fog élni, kint a tengeren, máskor bambuszfedeles kunyhóban látja magát a fehér homokos parton, de a magashegyi faházra sem mondana nemet. Ha kell, simán eléldegél akár egy jurtában is. Mint például ez itt. Portugáliában található, bérelhető nyaralási célra. További infók itt.

A tikkasztó nyári nap után lágy szellők szárnyán szállt alá az enyhülést adó éjszaka. A nyüzsgő belváros utcáin napszítta népek tömegei özönlöttek hullámokban a terasz felé. Komótosan gyöngyöztek a buborékok a rozéfröccsben, a pohár falán lecsapódott párán át kémlelve az asztaloknál ücsörgő párocskák elmosódott körvonalai derengtek fel.

Az óramutató a sokadik kört rótta a számlap előtt, a pincér sem először fordult már a tálcával. A hangszóróból érkező ütemesebb dallamok egyre inkább elnyomták az összekoccanó poharak vidám csilingelését. Aztán, ahogy az lenni szokott, eljött az a pont, ahonnan már nem volt ura a helyzetnek, és az események szálait hirtelen egy láthatatlan kéz kezdte irányítani.

Azt vallotta, hogy a legjobb történetek az életében mindig akkor születnek, amikor teljes bizalommal felfekszik az áramlatra és hagyja magát sodródni. Ezen az éjszakán sem tett máshogy, hagyta, hogy elragadja magával a sors angyalarcú démona és fergeteges táncba vigye az ismeretlenbe. Átadta magát és alámerült, önfeledt kacaját szignóként hagyta ott a csillagos égen.

Aztán, mint egy előrepörgetett filmen, már csak képek, hangok, érzések, fel-felvillanó arcok a sötétben, közeledés és távolodás, egymásba fonódó ujjak és nyelvek játéka. Már pirkad, mikor az ablakon kinézve a rohanó házak tovatűnni látszanak, bár belül még a mámorító lassulás az úr, az arcán széles mosoly, hiszen érzi, pontosan oda tart, ahova mennie kell.

Azoknak pedig, akik a saját életük áramlatát hajón lovagolnák meg, mára hoztam egy jó kis csináld magad ötletet tengerész stílushoz. A színes bóják tökéletesek vízparti nyaraló dekorálásához, akár még a házszámot is rájuk írhatjuk, hogy szabadságunkon is megtaláljon minket a postás.

Képek, ötlet innen.

Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Az utazás előtti éjszakán a várakozás izgalmától már alig tudott aludni. Óránként nézegette az ébresztőt, hogy mikor fog végre csörögni. Volt egy megrögzött szokása. Az odafelé vezető úton feszülten figyelt, nem akarta elszalasztani azt a pillanatot, amikor először meglátja. És amikor a távolban feltűnt egy darabka kék, szája széles mosolyra húzódott, az öröm hullámai mámorító részegségként söpörtek rajta végig a feje búbjától a kislábujjáig, mert tudta, hogy nemsokára eggyé válhat vele.

Ahogy odaért, - nem törődve azzal, mit gondolnak mások - mint az évtizedes fogságból szabadult rab, dobta el a cipőit, mezítláb rohant a forró homokban, majd belegázolt a hűsítő habokba. Minden egyes találkozásuk alkalmával úgy érezte, hazatért. Azt mondogatta, hogy őt rossz helyre dobta le a gólya, a tenger mellett kellett volna születnie. Ezért érezte újra és újra a hívást, a nagy kékség felől, a hívást, aminek nem tudott, de nem is akart ellenállni.

Ahogy elnézte, és hallgatta a végtelen víz morajlását, mélyet szippantott a sós, tengerillatú levegőből mérhetetlen nyugalom szállta meg. Volt, hogy hosszú, néma percekig csak állt a sekély vízben, és szórakozottan nézegette, ahogyan az évmilliók óta fodrozódó hullámok a lábát csiklandozva nyaldossák. Vajon vannak olyan vízmolekulák az óceánban, amelyek még sosem jártak a parton, csak lent a mélyben kavarognak mióta világ a világ? Boldogabb-e az a vízcsepp, amelyik kifutott a homokra, mint azok, akik egész életükben a Mariana árok sötétjében csücsülnek? És amelyik a forró napon hirtelen elpárolog, mint egy szétpukkanó szappanbuborék, annak a vízcseppnek vajon fáj, hogy elszakadt a többiektől? Rumi azt mondja: Nem egy csepp vagy az óceánban, hanem magad vagy az egész óceán egyetlen cseppben.

Ma Mexikóba látogatunk, az autentikus stílusjegyeket hordozó Coco Cabana hotelbe. Cipőt, ruhát eldobni, irány a tenger.

Szokványos kedd reggel volt. Az unott arcú népek semmibe meredő tekintettel lógtak a kapaszkodókon a fülledt levegőjű metrókocsiban, mint holmi oszlásnak zombik, akiket kiakasztottak a szárítókötélre szellőzni. Az induló állomáson felszálló szerencsések, akiknek hely is jutott, egymás izzadt testéhez ragadva ültek, és minden fékezésnél egyszerre dőltek el egy irányba.

A megállóba érkezve az ajtó szétnyílt, és úgy tűnt, a bentinél némiképp  frissebb levegő áramlott a szerelvénybe. A nő a mozgólépcsőhöz sietett, és pofátlanul a gyülekező tömeg elejére osonva igyekezett mihamarabb távozni a fojtogató mélyből, fel a földfelszínre. Ekkor hallotta meg a hangot.

Tadadadam, tadadadam, tadadadam. A hangot, ami szívszorítóan édes dallamként mart a lelkébe. Tadadadam, tadadadam, tadadadam. Az egyik mögötte poroszkáló utas görgős bőröndjét húzta éppen végig  a mozgólépcsőhöz vezető bordázott gumiszőnyegen. Az apró kerekek ütemes zaja ezen a szürke kedd reggelen valódi zene volt a fülei számára. Egy pillanat alatt fordult vele a világ, és látta magát, ahogyan a lisztferihegyi reptér ajtaján belép a check-in pultok varázslatos erőterébe, és az induló járatokat mutató kijelzőt kémleli.

A döntés, mint magból kipattanó csíra, hirtelen és visszavonhatatlanul fogalmazódott meg benne. Menekülni az élőhalottak elől a napfénybe, a fehér homokkal övezett tengerhez, a pálmanapernyők tövében aranybarnára sülni, miközben lágy szellő simogatja a bőrét. Az irodába érve rögtön a gép elé ült, és nekilátott last minute  oldalakon szörfölni. Péntekig  már  fél lábon is kibírja, aztán elindul a fénybe.

Ti hova utaznátok ma? Lehetne az úti cél például Santorini? Egy kedves kis házikót hoztam mára, négy hálószobával, nyolcfős baráti társaságnak tökéletesen megfelel. Előszezonban már napi 465, főszezonban 868 euróért kibérelhetitek.

Olvastam mostanság egy könyvet, ami magával ragadott. Valójában egy egyszerű kis limonádé, noha mélyebben belegondolva azért elgondolkodtató is egyben. Marina Palmer Tangó című önéletrajzi ihletésű regényéről van szó, melynek alcíme (Egy csábító naplója a táncparkettről) rögtön megadja a választ arra a kérdésre, hogy miért is vettem le a polcról épp ezt a művet.

A zenéhez és a tánchoz fűződő elementáris vonzalmam és folytonos útkereső életmódom miatt hajlamos voltam felfedezni nem kevés párhuzamot a hősnő és jómagam sorsa között, így a hátlapon található ajánló sorok elolvasása után rögtön be is kucorogtam a kis olvasó sarkamba és nekiláttam az argentin tangó szenvedélye által fűtött virtuális utazásnak, amelynek úti célja Buenos Aires volt.

Mai házikóm a fenti olvasmány apropóján ihletődött, hiszen a Casa Levels névre hallgató családi kulipintyó egy bódító illatú fenyőerdő ölelésében fekszik Mar Azulban, Buenos Airesben. Temérdek beton, fa és üveg, mérhetetlenül letisztult minimál stílusban, izgalmas, zegzugos terekkel a különös szinteltolások révén.

Képek innen.

Mióta felfedeztem Mozambikot, nehezen tudok betelni vele. Legutóbbi posztomban már áradoztam az Indiai Óceán eme csodájáról, és nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy ismét ide látogassunk. Mai úti célunk egy olyan szállodakomplexum, valójában tipikus trópusi resort, amely egy privát kis szigeten fekszik, Quilalean. Még a neve is úgy cseng, mint valami bűbájosság, lehetetlen azonnal nem beleszeretni.

Ha valakit nem elégít ki a naphosszat tengerparton döglés, koktélszürcsölgetés az árnyas napernyők tövében, búvárkodás és egyéb vízi sportok széles kínálata, az maradjon otthon, mert ez bizony egy olyan lakatlan sziget, amin mindössze egy szállodakomplexum áll az intenzív kikapcsolódáshoz. Mézeshetekre például tökéletes alkalmas helyszín, ugyanakkor, ha valaki kellőképp jómódú, akkor a szürke robotolós hétköznapokból való pár hetes kikapcsolódásra sem kifejezetten rossz lokáció.  Ellennék itt egy ideig, no.

Képek innen.

Egy Barcelonában található egykori cementgyár varázslatos átalakulásának lehetünk szemtanúi a mai képsorozat láttán. Kellett a projekthez egy építész, Ricardo Bolfill, aki meglátta a zord falak, és a gigantikus silók mögött megbújó lehetőséget, majd fáradhatatlan munkával megvalósította álmát.

A kívül-belül teljesen felújított épület egykori funkcióját ugyan le nem tagadhatja, ám a csodás metamorfózis révén ma egyedülálló komplexumként magasodik a katalán ipari zóna csodabogaraként. Egyszerre iroda, bemutatóterem és otthon, egyszerre mérhetetlenül indusztriális ugyanakkor helyenként úgy érezzük, mintha egy gótikus palotában vesztünk volna el. A buja növényzettel megáldott mediterrán kertet elnézve el sem hisszük, hogy hajdanán egy cementportól szürke rideg gyártelep állt itt.

Képek innen.

Nem kell messzire  utazni, ha a mai képsorozat esetleg magával ragadna valakit, ugyanis szállodába bekukkantós sorozatunkkal ezúttal a szomszédos Bécsbe  látogatunk. A Daniel Vienna Hotelt nemcsak friss, modern enteriőrjei miatt, hanem a benne működő pékség okán is érdemes felkeresni, még akkor is, ha bécsi kiruccanásunkat csak rövidre tervezzük, és nem szeretnénk megszállni.

Határtalan, napfény átitatta világos terek, minimál, ipari és néhol vintage elemekkel operáló eklektikus stílus, luxusba hajló nagyvárosi hangulattal. Szeretem fajta.

Képek innen.

Van a fejemben néhány muszájegyszerideelmenni hely. Marokkó az egyik a listámon. Aki olvassa is néha a posztjaimat, nemcsak a képeket nézegeti, annak ez valószínűleg nem új információ. Zengtem már ódákat korábban az iszlám építészet magával ragadó bájáról, az általam olyannyira kedvelt bazári forgatag varázsáról, az arab konyha vérlázítóan aromás fűszereiről, amelyek egyben az ezeregy éjszaka buja afrodiziákumai, és mint ilyen, még a mély depresszióba süllyedt népek szemét is képesek az élet napos oldalára felnyitni.

Ez alkalommal tehát eltekintek Marrakesh egekbe magasztalásától, és szokás szerint egy szimpla szállodalátogatásra invitálom a közönséget. A tradicionális marokkói stílusban berendezett butikhotel, a Dar Darma azt nyújtja, amit arrafelé a legjobban tudnak, keleti kényelmet, hamisítatlan tálalásban. Azt nem mondom, hogy nem kell a pénztárcába mélyen belenyúlni, egy szoba ára éjszakánként ugyanis szezontól függően 230 és 350 euró között mozog, na de miért is lottózunk ugye szorgosan? Hát azért, hogy ne legyen probléma finanszírozni a világ körüli utazásainkat.

Képek innen.

Szeretem, ha egy otthonban nem spórolnak a színekkel. A hófehér alap mindig jól olyankor, amikor egy virágos rétre hasonlító, vibrálóan színes életteret szeretnénk létrehozni. A túlzott bátorság ugyanis könnyen a visszájára fordulhat és elmehet ízléstelenül csiricsáréba, ha nem vigyázunk. A falakon, a nyílászárókon és a padlón használt tetemes mennyiségű fehér szépen ellensúlyozza a szivárványszerű színorgiát.

A mai lakásunk egy viszonylag kicsi, 55 m2-es társasházi apartman egy 1903-ban épült kétszintes társasház emeletén. A helyszín egyik nagy kedvencem, Svédország, azon belül is Göteborg. A viszonylag nagy belmagasság, az optikailag tágító hatású fehér szín és a méretes ódon nyílászárók miatt a lakás jóval nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában.

Képek innen.

.

Korábban már áradoztam legújabb, szerelem első látásra típusú úti célomról, Mozambikról, ami könnyedén rabul ejtett a neten való szörfölésem közepette. Aki hasonlóan hozzám, elcsábult az akkor bemutatott képek láttán, annak jó hírem van, ma repetázunk.

Van egy kicsi sziget az ország partja mentén, Benguerra Island névre hallgat, amely egy csodás tengeri nemzeti parknak (Bazaruto National Marine Park) ad otthont, nem mellesleg pedig egy kellemes kis hotelnek, mely a trópusi szigetvilág tradicionális stílusában pálmalevelekkel borított napernyők árnyékában, az azúrkék óceán szemet pihentető kékjével csábít paradicsomi relaxálásra.

Az Azura Retreats számos kis villából áll, melyek a pénztárcánk vastagságától függően a szimplán gyönyörűtől a luxus kategóriáig bezárólag kínálnak lehetőséget a kikapcsolódásra. A modern elegancia és a hagyományos mozambiki stílus ötvözésével berendezett enteriőrök kialakításakor arra törekedtek, hogy olyan élettereket hozzanak létre, ahonnan nem szívesen megyünk haza.  Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, engem nem kéne nagyon noszogatni a maradásra. Még több kép a blog Facebook oldalán.

Még több kép a blog Facebook oldalán.

Csúnya dolog a fogyasztói társadalom. Az ember lánya, fia egyre többet, egyre jobbat, újabbat, nagyobbat trendibbet szeretne nagyjából mindenből. Bárhogy is igyekszem elkerülni a marketingesek és kreatív ügynökségek által gondosan elém szórt csapdákat, néha bevallom, bele-belefutok egy-egy csábítóan tátongó pénzelszívó verembe, ahonnan nehezemre esik kimászni.

Ilyen például a minimál alapokra fektetett megalomán építkezés, ami iránt jó ideje tüzes szerelemre gyúltam. Noha tudom, hogy tökéletesen boldog életet tudnék elképzelni magamnak a legegyszerűbb bambusz viskóban egy fehér homokos tengerparton, ahol egész nap mezítláb mászkálhatnék, mégis valahol mélyen él bennem a kitörölhetetlen vágy egy olyan ház iránt, ahol a közösségi terekben nem spórolnak a belmagassággal.

Ma Ausztráliába utazunk, Queenslandbe, ahol egy ilyen típusú nyaralócska falai közé lesünk be. A nappali, konyha, és a medence mellett fekvő, tornácra emlékeztető fedett pihenőterasz két szintes magasságával hihetetlen levegőssé, tágassá teszi a térérzetet. Fúj-fúj micsoda pazarlás, tudom, de annyira szép. Képek innen.

Megvan a mozdulat, amikor az utolsó darab WC papírt is lehámozod a gurigáról, majd szépen kilapítod a kartoncsövet? Micsoda meggondolatlan pazarlás! – szisszenne fel a francia Anastassia Elias, aki művészetével új értelmet ad a haszontalan gurigáknak.

Nem kevés türelem, valamint jó adag kézügyesség szükségeltetik ahhoz, hogy a csövek belsejében kialakuljanak a miniatűr csodák, melyek történeteket mesélnek el. Az biztos, hogy nekem hamarabb szakadna el a cérnám, minthogy egy ilyen alkotást befejezzek, és gyanítom, hogy a munka közben szitokszavak garmadája hagyná el ajkaimat annak ellenére, hogy nemrégiben fogadalmat tettem rá, hogy véget vetek a csúnya beszédnek.

Képek innen.

Nem szokványos alkotóműhely készült egy filmrendező számára Seattle-ben, Washington államban. A helyszínen kiöntött 14280 köbláb (404 köbméter) térfogatú vasbeton dobozba hatalmas ablakokon át zúdul be a fény. A különleges épületen belül egy acélból készült galéria is található, ahonnan a bátrabbak tűzoltó módszerrel is lecsusszanhatnak a földszintre, illetve rögtönzött rúdtánc-bemutatókra is sor kerülhet. Az emeletre vezető lépcsőn olvasható okosság engem mindenesetre nem hiszem, hogy munkára motiválna, na de ízlések és pofonok.

A házikó projekt a „The Brain” (Az agy) nevet viseli, ne kérdezze senki, hogy miért, számomra kicsit úgy tűnik, mintha egy őrült kobakjából pattant volna ki az ötlet, de mint tudjuk, az őrültet és a zsenit csak a hajam szála választja el egymástól, vagy tőlem vagy hogy is van ez tulajdonképpen? Képek innen.

Van egy listám. Na jó, több listám is van, de az egyik konkrétan a bakancslistás ország-város lajstromom. Amikor belefutok valahol (neten, könyvben, magazinban, tévében – ez utóbbi egyre ritkább, mivel nem nézek tévét) egy olyan szépségbe, ahova szeretnék elutazni, fogom a kis kívánságos füzetecskémet, és felírom a „Helyek ahova elutazom” címszó alá.

Nemrégiben újabb taggal bővült a felsorolás, mégpedig Mozambikkal. Afrika délkeleti partjainál, Madagaszkárral átellenben található ez a vadregényes ország, ami jogosan érdemli ki a földi paradicsom jelzőt. Ezt persze a szállodaipar is kiszagolta, úgyhogy a partot teleszórták luxusabbnál luxusabb hotelekkel a vastag pénztárcával megáldott, pihenni vágyó népek számára.

Ma is egy ilyenbe látogatunk, a Ponta Mamoliban fekvő komplexum neve White Pearl Resorts, amely lélegzetelállító homokdűnék ölelésében, szubtropikus klímával  várja a turistákat. Az Indiai Óceán kristálytiszta vize nyaldossa a szálloda strandjának homokját, míg nyugatról egy elefánt rezervátumból érkező trombitálások lopnak zajt a végtelen nyugalmat sugárzó környezetbe.

A White Pearl enteriőrjének kialakításakor a forró klímát ellensúlyozandó, az optikai és pszichés hűsítő hatásáról ismert fehéret vették alapul, melyet a tengerkék ugyancsak hidegebb árnyalataival színesítettek. Minimál vonalvezetésű bútorok vegyülnek a tradicionális afrikai motívumokkal, dekorációs elemekkel. Eltengődnék itt egy jó ideig.

A napokban egy lakberendezési magazint lapozgattam, amelyben egy fiatal hölgy csodásan felújított lakását mutatták be. Jó dolog, amikor olyan otthonokról nézegethetünk képeket, amelyekben valóban laknak emberek, nemcsak tervezőprogrammal készült és élethűre renderelt virtuális lakokat, melyekről sikít, hogy ember nem járt még bennük.

Örömömbe ezúttal azonban némi üröm is vegyült, hiszen legnagyobb döbbenetemre a csinosan kidekorált nappali falán lényegében üresen tátongott a könyvespolc. Megszámoltam, összesen tíz darab könyv volt megtalálható néhány fotó és egyéb apró csecsebecsék társaságában. Csak reménykedni merek, hogy friss még a felújítás, és a tulajdonosnak nem jutott ideje kipakolni a könyveit, a stylist meg szimplán nem gondolta, hogy hoznia kéne magával pár ládányit a fotózáshoz, de sajnos előfordulhat az is, hogy a külcsínre sokat adó leányzó nem kimondottan könyvkukac.

Mára hoztam egy jó kis ellenpéldát, Dél Koreából, ahol, egy családi ház könyvtárába mókás csúszdát tervezett a belsőépítész. A könyveket rejtő lépcsőfokok egyben a házimozi nézéséhez is használhatóak nézőtérként.

Képek innen.    

A mexikói riviérán, Sayulita városkában található a Casa dos chicos, azaz a két srác házikója. A 300 m2 alapterületű, kellemes kis nyaralócska 8-10 fő befogadására alkalmas, 4 hálószobával, hozzájuk tartozó külön fürdővel, és közösségi terekkel.

Színes, vidám, a helyi építészeti sajátosságokat és lakberendezési stílust megőrizve felújított épület tökéletes helyszíne lehet egy baráti társasággal való kikapcsolódásnak. Szezontól függően nagyjából 3-400 eurót (90-120 ezer forintot) kell leperkálni éjszakánként, ha a pálmalevelek megnyugtató susogására, és az egyenlítő környéki hőgutával átitatott napfürdőzésre vágyunk a medenceparton. Foglalni itt lehet.

Különleges kincsre bukkantam a minap egy hazai ingatlanos portálon. Nehogy már szó érje a ház elejét, hogy állandóan csak külhoni tollakkal ékeskedem, gondoltam, körbenézek, mi jót kínálnak manapság a budapesti piacon. Hamar belefutottam egy hirdetésbe, amin rögtön megakadt a szemem. A tulajdonosnál érdeklődve arra is fény derült, hogy a luxus kategóriába tartozó ingatlannak egyedülálló története van. 

Egy időközben már Kanadába települt magyar lakberendező látta meg a fantáziát egy közel harminc évre magára hagyott, sosem lakott, ám lélegzetelállító panorámával rendelkező budai lakásban. A Rózsadomb impozáns szegletében, a Latinovits-Ruttkai páros egykori fészkétől pár lépésre, az Endrődi Sándor utcában fekszik a penthouse jellegű, 115 m2 alapterületű és 30m2-es terasszal rendelkező otthon, amelyet a vállalkozó szellemű designer gondosan válogatott alapanyagokkal szolid eleganciát tükröző minimál stílusban rendezett be.

Ez az azonnal költözhető, igényesen felújított, négy hálószobás szépség most gazdát keres. Nem tagadom, könnyen el tudnám képzelni magam, amint egy kellemes nyári estén a teraszon borozgatva beszélgetek a barátaimmal a lemenő nap fényében, miközben a budai lankák csendje borítja be a tájat, mint egy puha takaró. A jó hír az, hogy ez az álom valóra váltható, ráadásul a tulajdonos felajánlotta, hogy a blog olvasóinak extra engedményt tesz: a garázst ingyen megkapja, aki a vásárlásnál erre a blogposztra hivatkozik.

A részletekért katt ide.

Hogy kicsoda Ulrika Lundgren? Bevallom töredelmesen, a leghalványabb segéd fogalmam sem volt róla eddig, de kiderült, hogy a világklasszis celebek, mint Madonna és Helena Christensen által nagyra értékelt, amszterdami székhelyű Rika divatmárka mögött megbújó tervező, aki nemcsak ruhában nagy, de belsőépítészet terén is próbálgatja szárnyait.

A csatornák által keresztbe-kasul szabdalt holland városban lévő bemutatóterem felett találjuk a Maison Rika névre keresztelt vendégházat, melynek kialakításáért, berendezéséért is a tervezőnő felelt. Kortárs és vintage darabok színesítik az alapvetően monokróm alapokra építkező enteriőrt, melyből a személyes kedvencem a tetőtéri háló. Tudom, feng shui szempontból fúj-fúj és Istenments, hogy az ember gerendák alatt aludjon, de engem akkor is pont ez vonz benne. A hatalmas ablakokon keresztül pedig csodás kilátás nyílik a városra. Akinek nem elég jó, mehet tulipánt gyomlálni. Képek innen.

A hamisítatlan indusztriál loftok bölcsője egyértelműen az Egyesült Államok. Egy ország, ahol a 100 évnél öregebb épületek már szükségszerűen múzeumok, míg mi, Európában kicsit nagyobb léptékekhez vagyunk szokva, a lakosság jelentős része él olyan otthonokban, amit az óceán túlpartján már történelmi emlékként marketingolnak. Na de hagyjuk a csúfolódást, loft terén valóban van miből csemegézni arrafelé.

Brooklyn Williamsburg negyedében egy 1901-ben épült egykori textilgyár épületéből fess kis szállodát alakítottak ki nyolc szinten 72 szobával Wythe Hotel név alatt tavaly májusban.  Vakolatlan, ódon hangulatú tégla falak, hangulatos fagerendás mennyezet, a new yorki épületeknél megszokott homlokzati falon felkapaszkodó acéllépcsők, és a kisföldalattiból ismerős falburkolat. Minden, ami az ipari stílushoz kell. A hatalmas ablakokon buján dől be a napfény, melegséggel töltve meg a kissé rideg gyári enteriőrt. Mondjuk lakni nem laknám, de megnézném egyszer. Képek innen.

Különleges mobil házat tervezett a Crosson Clarke Carnachan Architects, nem pusztán úri hóbortból, hanem valós problémák megoldására. Új-Zéland Coromandel félszigetének partján ugyanis állandó jelenség a part erózió, így időközönként felmerülhet annak a szüksége, hogy a házikót az átalakult környezetnek megfelelően újabb placcra mozgassák. Gondolom a telekkönyvi nyilvántartásban tól-ig keretek között határozták meg a nyaraló helyrajzi számát.

Az elmés megoldás arra épül, hogy két méretes, fa „szántalpra” ültették a fa épületet, melyeken a házikó egyszerűen szállítható. Azon túl, hogy praktikus, még kifejezetten jól is néz ki. Laknám. Képek innen.

Gyerekkorom óta érzek egyfajta ősi vonzalmat a vadon iránt. Kerek erdő közepében kicsi házban éldegélni, őzgidákkal lepacsizni, erdei gyümölcsökből lekvárt főzni, reggelente harapni a friss levegőt, és hallgatni a természet ezer csodás neszét.

Ugyanakkor van valami ijesztő is egy olyan életben, amelyben távol a nyüzsgő várostól egyes-egyedül tengetjük napjainkat, mint a kisujjam, melyet a baltás gyilkos miheztartás végett levágott, és elküldött anyámnak buborékos borítékba zárva. Mert hát nincs a szomszéd, akihez szólhatnánk, vagy legalább pletykálhatnánk róla, és igaz, senki sem reklamál, ha üvöltetjük a Zámbódzsimmit full hangerőn, maximum egy barnamedve jelezheti rosszallását az ajtónkon dörömbölve, de mégiscsak jobb érzés emberek közt.

Hogyisvanezakkor?! Mai házikónk Torontótól két és fél órányi autóútra fekszik az erdő mélyén, mondhatni tipikusan nem városi lakról van szó. A képeket nézegetve néha elfog a vágy, hogy de szeretnék egy ilyet, máskor pedig (talán a túl sok vámpíros filmanyag hatására) vészjóslóan nyikorgó padlásgerendákat hallok, a telihold fénye mellett nyitva felejtett ablakon belibbenő függönyt látok, érzem ahogy a hűvös éjszakai szellő, mint egy vérszomjas madárpók, végigszalad a bőrömön, és már üvöltenék bele a halál torkába, hogy ááááááá farkasember. Szóval, ki költözne?

Képek innen.