Szokványos kedd reggel volt. Az unott arcú népek semmibe meredő tekintettel lógtak a kapaszkodókon a fülledt levegőjű metrókocsiban, mint holmi oszlásnak zombik, akiket kiakasztottak a szárítókötélre szellőzni. Az induló állomáson felszálló szerencsések, akiknek hely is jutott, egymás izzadt testéhez ragadva ültek, és minden fékezésnél egyszerre dőltek el egy irányba.

A megállóba érkezve az ajtó szétnyílt, és úgy tűnt, a bentinél némiképp  frissebb levegő áramlott a szerelvénybe. A nő a mozgólépcsőhöz sietett, és pofátlanul a gyülekező tömeg elejére osonva igyekezett mihamarabb távozni a fojtogató mélyből, fel a földfelszínre. Ekkor hallotta meg a hangot.

Tadadadam, tadadadam, tadadadam. A hangot, ami szívszorítóan édes dallamként mart a lelkébe. Tadadadam, tadadadam, tadadadam. Az egyik mögötte poroszkáló utas görgős bőröndjét húzta éppen végig  a mozgólépcsőhöz vezető bordázott gumiszőnyegen. Az apró kerekek ütemes zaja ezen a szürke kedd reggelen valódi zene volt a fülei számára. Egy pillanat alatt fordult vele a világ, és látta magát, ahogyan a lisztferihegyi reptér ajtaján belép a check-in pultok varázslatos erőterébe, és az induló járatokat mutató kijelzőt kémleli.

A döntés, mint magból kipattanó csíra, hirtelen és visszavonhatatlanul fogalmazódott meg benne. Menekülni az élőhalottak elől a napfénybe, a fehér homokkal övezett tengerhez, a pálmanapernyők tövében aranybarnára sülni, miközben lágy szellő simogatja a bőrét. Az irodába érve rögtön a gép elé ült, és nekilátott last minute  oldalakon szörfölni. Péntekig  már  fél lábon is kibírja, aztán elindul a fénybe.

Ti hova utaznátok ma? Lehetne az úti cél például Santorini? Egy kedves kis házikót hoztam mára, négy hálószobával, nyolcfős baráti társaságnak tökéletesen megfelel. Előszezonban már napi 465, főszezonban 868 euróért kibérelhetitek.