Mint az erdő mélyén nesztelen elsikló kígyó, úgy kanyargott az út az éjfekete végtelenbe. A hatalmas fák koronái oltalmazó alagútként ölelték körbe a szerpentinen elsuhanó autót. Sötétség előtte, sötétség utána, csak a jelen picinyke pillanatát világították meg a fényszórók pászmái.

Élvezte, hogy nem ő vezet, karjait a magasba nyújtva hűtötte magát a frissítő menetszéllel, és próbált ellentartani a kezét fáradhatatlanul eltoló légtömegnek. A város zajától távol, az éj csendjébe csak a hangszórókból érkező dallamok úsztak be lágyan, mint a vásznon épp pergő élete filmjéhez komponált tökéletes zenei aláfestés.

Fejét a koromfekete égre szegezte és elmerült az ezernyi apró lámpásként világító csillagok lenyűgöző látványában. Mindig megbabonázza az érzés, amikor a karnyújtásnyi távolságra lévőnek tűnő, mégis oly messzi puha takarót beborító fénypamacsokat elnézve elmereng azon, hogy milyen aprócska pontok vagyunk ebben a végeláthatatlan univerzumban.

És akkor ismét meglátta. Meglátta azt az ölelésre nyújtott karokat formázó jelet az égen, amit közösen választottak egykor. Akkoriban együtt fürkészték az eget, ki látja meg előbb a csillagképet, és szívüket elöntötte az öröm, mikor felsejlett az ismerős rajzolat. Azóta már külön utakon járnak, másokkal karöltve fürkésznek, de ez az öt apró pontocska az égen örökre az övék marad, egy emlék a viharos évek szép mozzanatai közül.

Ma már másként tekint fel az égboltra. Eleinte még reményekkel telve, bízva abban, hogy bár tátongó szakadékként választja el őket a távolság, talán mégis pont akkor ő is felnéz a jelre, és ha csak egy pillanatra is, de összeköti őket egy vékonyka fényfonal. Aztán minden alkalommal, mikor valaki mással sétált az éj leple alatt, úgy érezte, a jel vádlón néz le rá. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy valami, aminek igazán közösen örülni volt jó, már csak neki jelent valamit, a másik ember ebből mit sem ért.

Ezen az éjszakán valami megváltozott. Ahogy a hegyi utakon kanyarogtak, suhantak szabadon, a most élvezetének bűvöletében, már nem fájt, nem markolt a szívébe az egykori érzés, mikor meglátta a jelet. Az a néhány pont egy kicsit fényesebben világított ugyan, de mégis csak egy aprócska része volt annak a csodálatos egésznek, ami gyerekkora óta ámulatba ejtette. A csillámokkal díszített puha takarónak, ami mosolyt csal az arcára ahányszor az éjszakai égre tekint.  

Mára a csillagos ég szerelmeseire gondolva egy mexikói butik hotelt hoztam, a Villa Estrellas hamisítatlan helyi stílusban berendezett enteriőrje ugyanis nevéhez hűen a csillagok alapján ihletődött. Képek innen.