Micsoda véletlen, pont egy hónapja, február 11-én posztoltam a kártyás sztorit, aminek elvesztett fonalát most felvéve folytatom a gyerekkori nosztalgiázást a mai házikó kapcsán. Papa tehát nagy zsugás volt, és annak ellenére, hogy egész életében fiúunokákra vágyott, három csodás leányzóval áldotta meg az úr. Miután harmadikra sem belevaló kislegényt hozott a gólya, papa beletörődött, hogy cserfes pajkos kiscsajokkal kell beérje.

Becsületünkre legyen mondva, azért igyekeztünk fiúpótlékként viselkedni néha. Két divatbemutató között, amikor is nagyanyám ruháiba beöltözve billegtünk sorban a nappali és a háló közt húzódó kifutón, rollerrel hasítottunk a játszótérig, fülmosó fecskendővel locsoltuk a teraszról a járókelőket a ház előtt húzódó utcaszakaszon és kártyavárat is építettünk.

Minthogy több generációra elég csomag kártya volt fellelhető a lakás minden zugában, viszonylag gyakran fulladt a kanasztázás hirtelen felindulásból elkövetett kártyavárépítésbe. Lélegzetvisszatartva rakosgattuk a lapokat egymás tetejére, abban bízva, hogy megdöntjük a legutóbbi magassági rekordot.

A mai brazil házikóról a kártyavár jut eszembe. A szinteket elválasztó betonfödémek között meghúzódó üvegfal és lapokba hajtható fa zsalugáter-rendszer legalábbis erre emlékeztetett. Mindig is szerelmese voltam az óriás üvegfelületeknek, de az emeleti szinten fekvő háló is magával ragadott a zsalukon beszűrődő fénypászmák miatt.

Képek innen.