Nemrégiben egy belvárosi szórakozóhelyen már épp a tánctér szélén pihegve azon morfondíroztam, hogy lassan elkúszom hazafelé, mikor megállt mellettem egy brazil srác, aziránt érdeklődve, hogy hajlandó lennék-e még táncba menni vele.
Szerencsére fővárosunk egyre kozmopolitább, de valljuk be, ritka alkalom, hogy egy született brazil kéri fel az ember lányát, úgyhogy természetesen (miután jeleztem felé, hogy a hátsómba táplált Duracell elemek meglehetősen lemerültek már, de ennek ellenére szívesen eleget teszek a kérésnek), némi illedelmes vonakodást tanúsítva elfogadtam a visszautasíthatatlan ajánlatot.
Meg kell mondjam, életem egyik legjobb táncos élményében volt részem az ezt követő nagyjából fél órában, amikor kölcsönösen fárasztottuk egymást és a tánctérből mind nagyobb darabot kihasítva adtuk elő magánszámunkat a hajnali órán még talpon lévő nézőközönség legnagyobb örömére.
Pörgetett, forgatott, fejjel lefelé lógatott és egyéb akrobatikus elemekkel fűszerezte a tüzesre sikeredett mutatványt. Néha, mikor az eszem pár pillanatra elveszítettem a karjaiban, már magam is elhittem, hogy Rióban a Copacabana homokjában ropjuk, aztán hirtelen ráeszméltem, hogy ez bizony csak az Ötkert. Soha rosszabbat!
A fenti csodás emlékek apropóján mára egy kedvenc brazil oldalamról hoztam egy kellemes kis vidéki házikót, amelyet jómagam is szívesen elfogadnék nagyjából tokkal vonóval, amelybe a házőrző kutya is beletartozik természetesen. Kő, vagy nem kő?
