Gyerekkoromban, mikor a szeptember még nem kapcsolódott össze az iskolakezdés rémével, lelkesen vártam az őszt. Budai nagymamám fasori háza előtt önfeledten vetettem magam a gesztenyefák varázslatosan illatozó avarába, és kis fonott kosárkámba gyűjtögettem a fényes, mosolygós vadgesztenyéket.
Felettem a napsütéstől ragyogó kék ég, a magasból lomhán aláhulló aranysárga levelek még az elrobogó villamos zaját is feledtették velem. Akkor és ott nem létezett számomra más, csak én és a gesztenyéim. Hazatérve gondosan szemügyre vettem szerzeményeimet, vizsgálgattam, melyiknek a legszebb a formája, a színe, a bársonyos barna héja rajzolata. Mindig volt egy aktuális kedvenc, amit különös elbánásban részesítettem, zsebre tettem, magamnál hordtam, és jártomban-keltemben gyönyörködtem egyedi szépségében. A többiekből gesztenyefigurákat készítettünk.
Az önfeledt gyermekkor hamar elmúlt, de emlékszem, anyukám felnőtt koromban is minden ősszel hozott nekem az első lehullott gesztenyékből egyet, talán pont gyerekkori rajongásom okán. Ha tudtam volna, melyik lesz az utolsó darab, amit kapok tőle, valószínűleg jobban vigyáztam volna rá.
Képek innen.
