Nem favorizálom a fogyasztói társadalmat. Jobb esetben kidobáljuk a régit, és helyette vesszük az újat, rosszabb esetben csak őrült módjára halmozzuk fel a javakat, amíg egyszer csak szépen megfulladunk a termékek tengerében.

Élénken él bennem egy jó tíz évvel ezelőtti kép, mikor is London híres bevásárló utcájában, az Oxford Streeten voltam szemtanúja a kiéhezett fogyasztók ádáz támadásának egy ruhabolt ellen. Nem értettem, hogy miért tülekednek az emberek a sarkon, mígnem elütötte az óra a tízet és megnyílt az áruház ajtaja. Hihetetlen látvány volt, ahogy a vásárlási láztól remegő homo sapiens shoppingensek megrohamozták a polcokat és elmebeteg módjára harcoltak a kiárusításban kínált ruhadarabokért. Ez volt az a pont, amikor egy életre kiábrándultam a fogyasztói társadalomból.

Abba most nem is bonyolódnék bele, hogy milyen sajnálatos párhuzam vonható a divatjamúlt, használt, tönkrement fogyasztási cikkekhez való viszonyulásunk és az emberi kapcsolatok során felmerülő problémákkal való megbirkózási stratégiák között, mert nem kívánom szociológiai és etikai doktorátussá kerekíteni a mai posztot. Inkább mutatok egy szép ellenpéldát, hiszen van, ami régi darab és mégis érdemes megtartani, mert meglátjuk benne a szépet, és megtanuljuk értékelni azt, hogy annyi évtizeden át hűségesen szolgált minket. Mint például ezek a régi gerendák, vagy az ódon hangulatú fotel, melyek csodás rusztikus felhanggal bolondítanak meg egy alapvetően modern enteriőrt. A terasz a belső kerttel csak ráadás. Képek innen.