Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Az utazás előtti éjszakán a várakozás izgalmától már alig tudott aludni. Óránként nézegette az ébresztőt, hogy mikor fog végre csörögni. Volt egy megrögzött szokása. Az odafelé vezető úton feszülten figyelt, nem akarta elszalasztani azt a pillanatot, amikor először meglátja. És amikor a távolban feltűnt egy darabka kék, szája széles mosolyra húzódott, az öröm hullámai mámorító részegségként söpörtek rajta végig a feje búbjától a kislábujjáig, mert tudta, hogy nemsokára eggyé válhat vele.
Ahogy odaért, - nem törődve azzal, mit gondolnak mások - mint az évtizedes fogságból szabadult rab, dobta el a cipőit, mezítláb rohant a forró homokban, majd belegázolt a hűsítő habokba. Minden egyes találkozásuk alkalmával úgy érezte, hazatért. Azt mondogatta, hogy őt rossz helyre dobta le a gólya, a tenger mellett kellett volna születnie. Ezért érezte újra és újra a hívást, a nagy kékség felől, a hívást, aminek nem tudott, de nem is akart ellenállni.
Ahogy elnézte, és hallgatta a végtelen víz morajlását, mélyet szippantott a sós, tengerillatú levegőből mérhetetlen nyugalom szállta meg. Volt, hogy hosszú, néma percekig csak állt a sekély vízben, és szórakozottan nézegette, ahogyan az évmilliók óta fodrozódó hullámok a lábát csiklandozva nyaldossák. Vajon vannak olyan vízmolekulák az óceánban, amelyek még sosem jártak a parton, csak lent a mélyben kavarognak mióta világ a világ? Boldogabb-e az a vízcsepp, amelyik kifutott a homokra, mint azok, akik egész életükben a Mariana árok sötétjében csücsülnek? És amelyik a forró napon hirtelen elpárolog, mint egy szétpukkanó szappanbuborék, annak a vízcseppnek vajon fáj, hogy elszakadt a többiektől? Rumi azt mondja: Nem egy csepp vagy az óceánban, hanem magad vagy az egész óceán egyetlen cseppben.
Ma Mexikóba látogatunk, az autentikus stílusjegyeket hordozó Coco Cabana hotelbe. Cipőt, ruhát eldobni, irány a tenger.