Gyerekkorom óta érzek egyfajta ősi vonzalmat a vadon iránt. Kerek erdő közepében kicsi házban éldegélni, őzgidákkal lepacsizni, erdei gyümölcsökből lekvárt főzni, reggelente harapni a friss levegőt, és hallgatni a természet ezer csodás neszét.

Ugyanakkor van valami ijesztő is egy olyan életben, amelyben távol a nyüzsgő várostól egyes-egyedül tengetjük napjainkat, mint a kisujjam, melyet a baltás gyilkos miheztartás végett levágott, és elküldött anyámnak buborékos borítékba zárva. Mert hát nincs a szomszéd, akihez szólhatnánk, vagy legalább pletykálhatnánk róla, és igaz, senki sem reklamál, ha üvöltetjük a Zámbódzsimmit full hangerőn, maximum egy barnamedve jelezheti rosszallását az ajtónkon dörömbölve, de mégiscsak jobb érzés emberek közt.

Hogyisvanezakkor?! Mai házikónk Torontótól két és fél órányi autóútra fekszik az erdő mélyén, mondhatni tipikusan nem városi lakról van szó. A képeket nézegetve néha elfog a vágy, hogy de szeretnék egy ilyet, máskor pedig (talán a túl sok vámpíros filmanyag hatására) vészjóslóan nyikorgó padlásgerendákat hallok, a telihold fénye mellett nyitva felejtett ablakon belibbenő függönyt látok, érzem ahogy a hűvös éjszakai szellő, mint egy vérszomjas madárpók, végigszalad a bőrömön, és már üvöltenék bele a halál torkába, hogy ááááááá farkasember. Szóval, ki költözne?

Képek innen.