Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen. Legutóbb a nyüzsgő budapesti iccakában egy igen prominens diszkó klubban futottam bele egy dubai-i (így kell helyesen írni azt, ha valaki Dubaiból jött?) származású fickóval. Rögtön felcsillant a szemem, hogy megfogtam immáron az isten lábát, és végre valami olajsejknek hagyom magam levadászni.

Összeszedtem a fél év vértizzadós arab tanulásom és arab országok-béli ismerősök segítségével magamra szedett minden nyelvismeretemet és csak mondtam, mondtam amire emlékeztem, hogy levegyem a lábáról. Na most, vagy a kiejtésem gyatra, vagy  a dübörgő zene miatt volt zajos a köztünk húzódó kommunikációs csatorna, de végül nem sikerült behálóznom az ürgét. Racionalizálásból persze mindig is jó voltam, úgyhogy megnyugtattam magam, hogy tuti nem volt milliárdos olajmágnás az ember.

A fenti szösszenet kapcsán mára egy kedves kis otthont hoztam Marokkóból, mely Marrakesh közelében egy dimbes-dombos vidéken fekvő farmház átalakításából született. A házikót egy amerikai házaspár álmodta meg magának, miután életük során már majd egy tucat városban éltek a világ számos pontján és egy jó vagonnyi kincset gyűjtöttek be maguknak az antik indiai ajtótól a tibeti ládikókig, melyek eddig egy raktárban porosodtak. Most végre helye és funkciója is lett a sok-sok szépségnek. Képek innen.