Tulajdonképpen minden évszakot szeretek. Mégis, valami furcsa oknál fogva a nyarat mindig nehezen engedem el. A telet és a tavaszt is várom, de az őszt valahogy nem, annak ellenére, hogy kevés szebb látványt tudok annál, mint a lehullott, illatos avarba feküdve kémlelni  a vakító kék eget az aranyló sárga levelek szűrőjén át.  Rengeteget tanakodtam, és arra jutottam, hogy nem más, mint az iskolakezdés az oka ennek a megmagyarázhatatlan dolognak.

Életem első iskolás napja máig elevenen él bennem, ahogy anyám kezét szorongatom izzadt, hideg béka-mancsommmal a zuglói tanintézet előtt a fájdalmas búcsúra várva. Még az ajándékba kapott vonalzó és csodás piros-kék színben pompázó postairon sem feledteti velem az első komoly kudarcélményt, mikor is vadiúj, napsárga alapon piros indiánokkal és betűkkel díszített műbőr iskolatáskámat egy felsőbb osztályos gyerek szemrebbenés nélkül rondának minősítette. Ez kérem az oka, amiért nem várom az őszt.

A fentiekből kiindulva forradalmat hirdetek a kültéri tartózkodás meghosszabbítására. Ki a kertbe, a teraszra, és mutassuk meg a világnak, hogy nincs még vége a nyárnak. Lehet kicsit csalni, takarókkal, bögre forró teával, hősugárzókkal felszerelkezni, de a gyertyák, mécsesek fényei is emelik a hőérzetünket pszichésen a kora őszi hűvös estéken.  A teraszinspirációkat ma innen merítettem.